Fekete betonra hullanak a hópelyhek.
Néma pillantásod kimondatlan szavak
keringője.
A gyertyaláng néha meg-megrándul.
Menekülünk valami elől,
Egymásba kapaszkodva,
egymás létezésének
fekete kőhatárain kívül. –
A nyomunkban vérszomjas vadállatok.
A húsunkat akarják, a lelkünket –
A tiéd. Az enyém. Mindent, ami
valaha is hozzánk tartozott… Széttépni. Felfalni.
A vérünket inni.
Menekülünk, de csak
a peremen döbbenünk rá,
hogy saját
magunk és egymást üldözzük,
mi, csak mi vagyunk
a sötét fenevadak…
3 hozzászólás
Remek lett!
Nagyon tetszik a versed, főleg a végén a kibontakozás, hogy valójában csak ketten vagytok…Mindig nagyon megfogott ez a tépő-maró hangulat, ami most a Te versedből is árad, és ezért volt jó igazán olvasni. Hideg képek, az első pár sor már megalapozza ezt a "rémisztő" alaphangulatot. A címből a névelőt elhagynám, szerintem felesleges.
Hatásos vers, örülök hogy olvastalak!
H.
Véletlenül bukkantam rá a versre. Valóban, a vége egy nagyon erős felismerés, vagy inkább önmarcangoló elmélkedés. Jó gondolatokat boncolgattál benne.
Kata