Nakonxipánban ma hullt a hó,
úgy hiszem, megfagyott a szívem,
a kezem a szememnek rajzoló
megakadt egy végtelen íven,
már nem vonzanak titkos színek.
Még a sötétkék csendje zavar,
társaim mindnyájan szelídek,
most sétálunk, ropog az avar.
Csak a szemeim hagyjátok meg,
és messzi titkos országomat,
mert ott királylányok, hercegek
őrzik megfestett nagy álmomat.
Mondtam, most minden másképpen lesz,
szememre csorgott az éjsötét,
már gyűjtöm a fényt új képemhez,
utolsó téma a puszta lét.
A festő
By santiago
3 hozzászólás
Nagyon érdekes, egyedi mű. Én magam nem vagyok a festészet szerelmese, de valahogy mégis szeretem az olyan írásokat, amiket egy-egy festmény ihletett. Talán a színek, fények leírása miatt. Gratuli 🙂
Üdv.: Phoenix
Ez a vers gyönyörű. Köszönöm, hogy olvashattam.
üdv:
Zsuzsa
Kedves santiago,
nem csodálom, hogy megihletett Gulácsy képe, előttem van, és valami csoda. Mindig beleborzongtam a kékségébe, és hihetetlen, mesei hangulatába. Versed valamit visszaad ebből, bár azt hiszem, nem csak egy képéről szól, hanem magáról a festőről, de a kék szín megjelenik Nálad is.
Nagyon örülök versednek!