Rohannak régi vonatok.
S a fényes ablakok,
Mint kopott kópiák,
Elfelejtett diák,
El-elkapkodják
A nappalok,
Az éjszakát.
Recsegve
Köhög
A nagy beteg:
Örök
Idő.
Menni kell.
Nincs más teendő.
Menni kell!
El innen! El!
Minél messzebbre,
S minél gyorsabban.
Már mindegy, hogy hova.
A semmibe, vagy a mindenbe
Rohanva rothad
Nesztelen testem
Utolsó elejtett mozzanata.
Aztán süket csend fülel végig.
Vakhomály tekintetek kísérik,
S a sivár sivataggá sírt szemek
Felidézik,
Mind-mind a régi emlékeket.
Egy régi megálló.
S ugyan az a nóta:
Rohanok
A száguldó
Ablakok
Után loholva;
Megint.
Hisz nincs másom.
Életem filmjét vetítik
Minden állomáson.
4 hozzászólás
Mintha hallanám a vonat zakatolását az egész vers folyamán. Az életünk valóban egy utazás, s talán minden állomáson levetítik életünk filmjét. Nagyon tetszik a versed. Különösen, hogy tudom, alig tizenhét éves vagy. Még nagy jövő áll előtted.
Gratulálok: Colhicum
Oh köszönöm. Számomra sokszor olyan az élet, mint egy vonat, és sokszor olyan, hogy én nem mehetek el, csak az állomásról nézhetem, ahogy lepereg aza bizonyos film. No nem ez a dvd-s, mozis, hanem aza rgéi, az a diás.
ez is tetszik. na, csak nem találtam megint egy kedvencet? 🙂
megjegyzés: ugyanaz egyben. azért kukacoskodom, mert jó a vers.
Érdekes. Tetszik az a dia-ablak hasonlat..
Az élet mint vonat-utazás.. hát igen, nincs igazi megnyugvás, csak egy vég-állomás :-P…
Üdv!
Abigail