A föld illata

A föld íze, illata
réges-régóta ismerős.
Cukorka-édes, savanyú áfonya
meg paprika-erős.
Néha selymesen puha,
mint a kenyérdagasztó
asszony gömbölyű karja,
ha férfit ölel.
Máskor meg karcosan kapar,
míg el nem füstölög róla
az őszi avar.
Van, hogy körbefogja
a lábamat. Vendég vagyok,
marasztal. Mennék,
de nem ereszt el.
Aztán megenyhül,
játszik a kezemmel,
ujjaim közt csak úgy átfolyik.
Homokvár épül,
majd leomlik,
s akár az álom, szétterül.
Vagy nem is álom ez már.
Az ember végleg elcsendesül.
Betakarja az elmúlás
édeskés földszaga.
Alatta vak vakondként
kapirgál még az elme.
Fészkelődik kicsit,
de úgyis megnyugszik benne.