Csak lebegtem tíz centire
a talajtól.
Mindössze tíz centiméter.
Kevés, nagyon kevés
egy járdaszegélynek,
egy kilométerkőnek,
egy derékba tört
villám sújtotta fának,
kevés egy normális
vakondtúrásnak,
de sok hogy érezzem
lépéshiány-nyomorát
az egyhelyben maradásnak.
Belecsobbantam önmagamba
és a felkavart szótagok
mint átlátszó cseppek
-itt vagyok, itt vagyok-
csilingelve visszaesnek.
Ki játszik majd velem,
ha a kéz képtelen lesz
osztani cinkelt lapokat,
ki dobja időm folyójába
egyre távolabb a fényes
perc-kavicsokat?
Minden csobbanás egy
belső lámpalázban
semmivé égés,
áthelyezés innen valahová-
és a körkörös tágulásban
elveszik, elsüllyed
a lényeg,
a mindenné válás óhajtása
szimbiózusban a magánnyal
és veled.
Összezsugorodott a part,
lebegek tíz centire
a földtől és könnyedén
átlépek a folyó felett.
3 hozzászólás
Hello! Nagyon jó volt elolvasni a versedet! Hangulatát tekintve (tehát nem a szerkezetét) nekem a konstruktivista festők képeit juttatta eszembe. A Te alapélményedtől függetlenül úgy érzem, hogy áramlik belőle egy fájó, huszadik századi, sajátosan magyar melankólia, amelyet csak az tud átérezni, de legfőképpen megjeleníteni, akinek az attitüdje abban a társadalmi miliőben fejlődött ki (XX sz. második fele), mint valószínűleg a tiéd is!
Mivel már 52 éves vagyok, valószínűen igazad van, de hát az ember nem tud kilépni önmagából. Köszönöm az értékelésedet.
Nagyon érdekes volt a versed!
"ki dobja időm folyójába
egyre távolabb a fényes
perc-kavicsokat?"
Ez nagyon megfogott!
Gratulálok: Falevél