A fű majd

Akik között sosem találtad,
azoknál többé ne keresd.
Beillik posztmodern halálnak
a paradoxon: él a test,

s a lélek az, mi űrbe dermed,
a szem, mint képernyő, lefagy,
és megrettensz, te gyáva gyermek:
az ősbűn eredménye vagy,

úgy állsz a téridő határán,
mit őriz négy dimenzió,
mint állt az éden szélin Ádám,
már sejtve: itt se, ott se jó.

Nem tudta még, de hitte, vélte,
hogy bent is az van, ami kint:
a tudományok fejlődése
csak féregjárat-labirint,

ő még kereste, mit te már tudsz:
az ösvény csak magad lehetsz,
és vissza nem hozhat, ha átjutsz,
se drog, se pénz, se fény, se szesz,

be kell ismerned megnyugodva,
hogy lent is az lesz, ami fent,
erőd hiába sokszorozza
katedrális vagy parlament,

elvész a lélek, más világba
viszi az emlékeidet,
ma este érzed utoljára,
s nekirepül a semminek.

A fű majd újranő belőled,
ártatlan barmok legelik,
így őrzik összedőlt idődet
tiltott, elrejtett verseid.