A fülemüle dala a menekülésről

Kigyúltak a gyertyák, sürgetnek a percek,
mondja, mondja valami, hogy nincs már idő, menjek.
Bizony, nincsen idő, kigyúltak a gyertyák,
nincsen idő, így hát tudod azt, hogy menj hát.

Furcsa dolog minden utcán,
nem ismerem, mi a halál,
mi a halál, mi? Ó, de semmit
Nem ismerek én, semennyit.

Mit tehetnék én ellene,
aludj szépen, csak csendesen,
miért van ez, miért van az,
holnap talán választ kapsz.

Korán reggel felkelek,
Kinyitom a szememet,
mit is veszek észre ablakomban,
fülemüle dala szólal.

– Jó reggelt, te fülemüle, mért beszélek én veled?
– Mit sem tudsz még erről, drága kicsi gyermekem.
Azt mondtam, hogy menj el innen, ne üljél az ablakomban,
Elrepült a fülemüle, elrepült ő csalódottan.

Ó, én kicsi szerencsétlen, mit tettem,
szegény kicsi madárkát elüldöztettem!
Segítettem volna neki, ő meg meghálálá,
Elrepült, és nincsen senki, aki megtalálá.

Elkezdek én sírni, keservesen nagyon,
Észreveszi fülemüle: de mi bajod vagyon?
Visszajön, de derűsen:
– Bűntudat van, kedvesem?

Nem tudom, te kismadár, mi a bűntudat,
mi a rabság, mi az, hogy szabad?
Biza, lelkem, az egy érzés, nem tettél ellenem,
nem vétettél, aludj hát, aludj csendesen.

– Fiam, fiam, ébresztő, kelti őt szülé,
– Ébredj, te kis álmodó kis álomszuszék!
– Aludtam is, míg sikerült, de már menni kell,
hm, de most már sietni kell, menni, menni el!