A gyertya

Egy sors, mi lángban lobog
Pislákoló fény a sötét éjszakában
A többi sejtelmes kis fény elkerülni látszik,
Csak reszket némán egymagában.

Oly apró, jelentéktelen dolognak tűnik
A többi lángocska között égni,
De ennél a magányos lázadásnál
Jobb a többiekkel, s nem egyedül félni.

Egy éj lehet a világ mindössze annak,
Kit meggyújtanak, s utána magára hagynak
És nem gyönyörködnek reszkető táncában,
Az örömben, mi a legnagyobb, mit életében adhat.

Fogyni kezd lassan a hamvas viasztest
Oldalán ezernyi lefolyt könnycsepp szobra,
Saját lábánál gyűlik önmaga össze, hamarosan bevégzi,
S meg sem tudta, mi volt rövid életében dolga.

Mi volt a feladat, mely élete óráit számlálta?
Már nem érdekli a válasz, a láng még lobog szívében
Kínján ez nem segít, lassulnak a percek,
S nem nyugodhat békében, míg végig nem ég egészen.

Azt a kis sercegő hangot várja folyton,
Mit már oly sokszor, társaitól hallott
S mi azt jelzi, kitartás, nincs sok hátra.
Az a kis hang a szenvedés végéről vallott.

Még itt van, még haloványan pislákol,
De gondolatai összekuszálódtak haldoklásában,
Az édes bizonyosság, hogy nem élt hiába
Utolsó perceiben szétárad benne, e végső feloldozásban.

Fényt adott, jót tett talán ezzel
S amikor az utolsó viaszcsepp utat tör magának
A fény sercegve, vékony füsttel kialszik,
S édes illat kíséretében, felfelé egy apró sors
Szenvedései és valóra vált álmai szállnak.

2006.02.20.