Fényes selyemszálba gabalyodva,
Egymással is összefonódva
Ülünk a sokatmondó csendben
Egymás csodájába veszve, önfeledten.
S egy idegen hívószó az ölelő falat
Ledönti köröttünk; kong a harang.
El kell válnunk; hazafelé megyek.
De ha ő elveszett, otthonom veszett.
S a szálak köröttünk el nem szakadnak.
Ha kell a világ végéig is elnyúlnak
Mert lelkem is csak rész az övéből
S majd új világot építek a nevéből.
5 hozzászólás
Hát erre nem tudok mást mondani : Gyönyörű szerelmes vers ! A ragaszkodás a megtartás igaz köteléke.
szeretettel fefo
Szia!
Örülök, hogy tetszett. Igaz akkor, ha kölcsönös 🙂 Köszönöm, hogy olvastál!
Szia
Nekem az útolsó 6 sor, ami nagyoon – nagyon tetszik, s úgyan így gondolom, az ember a világ végén lehet akkor is vannak szálak, amik összekötnek…örökre.
Szép lehet a lelked belülről, ahogy így olvasgatom a műveidet, reméljük a társad (ha van) is értékeli a neki írt szép sorokat!
Grat, s Üdv.
Szia!
Köszönöm a dicséretet. Akinek szól, értékeli 🙂
Szép lélek? Ez lehet, hogy elhamarkodott volt…de köszönöm.
Így összekötnek bennünket a szálak. Legyen mindig így!
Üdv: Tibor