A hatalmasok is azt hiszik, csupán álmodnak engem.
Álmaimat elviszik, míg kínjaim a világba rengem.
Rozsdás harang vagyok, mit a hajnal húz fel önmagára.
Míg temetéseken ragyog; réztestem forróságot önt a mára.
Mert a rothadás is sivár; ritka aranymázban vérbő inggel
akárhány ünnepelt évet kivár, míg ritka nem-létem ring el:
Addig is templomom kertje a gaz erdőknek… Hegyeknek…
És kongó hangjaim az éggel tisztán, örömmel lebegnek.
3 hozzászólás
Ez a vers fantasztikus lett! Az egész képvilága gyönyörű, átérezhető a vers hangulata! A rímek szokás szerint csodásak! Imádom, hogy nem szakad meg sehol a vers ritmusa…
Gratulálok hozzá! 🙂
Marad hű olvasód: Sally
Köszönöm szépen a dícséretet, nagoyn jól esik, hogy tetszett a vers:)
rawelli
Kedves Rawelli!
Sodornak a szavak, a gondolatok! Töretlen folyamat minden versed!
Nagyon tetszik!
Szeretettel: Falevél