így felnézek a csillagos égre, s kicsit fázok-
Nemléted hidege dermesztő fájdalom,
s messzi fényed olyannyira hiányolom.
Az vagy nekem, mint fekete égnek a csillagfény,
beragyogó édes álom, melyből majd élet kél,
mert tudom, ölelő karjaid felém nyúlnak,
életet adván egy tiszta álomnak.
S te vagy ez az álom, ki ringatod szívemet,
a csillagfényes melengető kedvességed.
S most, ahogy házam előtt állok, s reád gondolok,
Látod kedves, érzem hangod üdítő simítását, és már nem fázok.
1 hozzászólás
Nem is szabad horge !
Tetszett !
Szeretettel:Zsu