Mint vattacukorban a vékonyka pálca,
úgy lapul némelyikünkben az álca,
lágy-puha felszíne csillog a fényben,
csak sejtheted, mi les rád ott a mélyben…
Árny-oltott színeid leple a kétség,
sűrű szavadból eltűnik a mélység,
eltúlzott lendületednek az ára:
gyermeki éned elillanó pára…
4 hozzászólás
Kedves Ria!
Mai világunkban gyakran csak egymás héját ismerjük meg, és nem is törkszünk rá, hogy megkássuk, mi van a mélyben. Pedig csak egy kis odafigyelés kellene. Jó vers és aktuális.
Szeretettel: Rozália
Kedves Ria!
Kevesen tudják felnőtt korukban is megőrizni emberi mivoltukat. Akinek mégis sikerül, legtöbben elfordulnak tőle. Én speciel csak tisztelni tudom őket. Hisz aki "gyerek marad", tiszta is marad. Remélem:)
Egy örökgyerek
Kedves Rozália!
Mai világunkban sajnos megmutatni sem akarjuk, mi van a mélyben, hisz mint írtad, nagyon nincs is kinek -, persze mindig vannak kivételek!
Köszönöm hozzászólásod!
Szeretettel: Ria
Kedves Örökgyerek, fióka! 🙂
Maradj is az, hisz jól látod!
Köszönöm, hogy ismét itt jártál és elmondtad véleményed!
Szeretettel: Ria