Ébredek és oly hideg minden,
megszeppenve néz rám a hiány,
vívni ellene erőm nincsen,
s nem értem, miért ül ágyamnál.
Nyújtja kezét és int, hogy menjünk,
odavisz, hol lelkem leborul,
ahová, ha majd megérkezünk,
ő a boldogságtól elpusztul.
Követem lépteinek zaját,
vad szótlanságban bandukolunk,
markolom erőszakkal karját,
szinte már a széllel rohanunk.
Aztán felém fordítja arcát,
vesztét érezve most megtorpan,
megmutatja létének okát,
s ahogy meglátom, ő szétporlad.
9 hozzászólás
Andika!
Lelkünkben nem felejtjük el azt akit szeretünk,
mindig őrizzük emlékét.
A hiány nem mindig pótolható,
csak enyhíthető kicsit.
Gratula!
Egyszerűen csodálatosan leírtad milyen is a hiány! Nagyon jó vers páláne az utolsó 2sora tetszett! Gratulálok!!
Egyetértek az előttem szólókkal, megfogott a versed, szívből gratula!
A legjobb szavakat találtad meg a hiány kifejezésére 🙂
Szép vers, bár a hiány az szomorú érzés, de ezt Te felülmúltad a szavaiddal, a szép rímekkel:) Gratulálok!
Szép, jó, értékes gondolatok..gratulálok!
Üdvi: d.p.
Ha szembe nézünk a tényekkel, mindjár más szemmel nézzük a világot. Tetszenek a rímek.Kifejező gondolatok:
Puszi: Éva
valami miatt úgy érzem, hogy téged nem egyszer nem egyszerü szinten faképnél hagytak és tisztességgel porig aláztak… többet most nem is tudok mondani erről… ezt az érzést váltotta ki belőlem, én ilyen képeket láttam.
Kétszer olvastam át, s akkor jöttem rá, hogy a második szakaszra válsz a versed utolsó sora. Szabályosan formázott, rímelő sorvégek. Remek verset írtál.
Üdv. Kata