úgy ér el téged is a fájdalom:
jósággá magasztosult szenvedésed
töviskoszorút készít arcodon
Az idő lágy csókot ád,
s elsuhan tőled.
Betemet a hó, izzít a nyár,
s te a megváltást kéred.
A könnycsepp viasz arcodon
vértelen csíkot hasít,
könnyen olvadó gyenge léted
köteléke szabadságért visít.
Rettegve várod a felkelő
arany sugarak éhét,
s kereszteden lógva, meggyalázva
várod nemléted végét.
2 hozzászólás
Szia horge !
Örülök,hogy rátaláltam erre a versedre, nagyon tetszett, igaz rég jártam Nálad…
Szeretettel: Zsu
Szia! 🙂
Köszönöm Susanne – néha fel-fel nézek ide, és felrakom egy egy versemet….:)