Jön-e vajon még lány, aki szeret:
édeni hölgy: szikrázó csillagfény,
minek híján, ha ő nem volna már
indulhatnék taposni a deret…
Utamon csupán üres kandalló
sötétje bírhat fák törzse mögül,
szobámra nézve győzködni engem:
rút vagyok, mint elfutni sarkalló,
Szürke vidék darvai, hol fáznak –
szárnyatört, nyomorult, kihűlő fél;
de a színe, ha égboltív ragyog,
nyár közepén festői e tájnak;
Mondják: a türelem rózsabimbó,
igen, habár földi órám véges;
rám fogsz lelni, és azután hitből,
közösen, amiként lovashintó:
Ültetni kell szép virágot –
mely azután gyönyörű dísz,
midőn együtt, kézen fogva
építünk föl szebb világot…!
4 hozzászólás
Biztos vagyok benne Fredrick, hogy nyílik még Neked rózsa…
Nagyon szép ez a versed.
Szeretettel: Zsu
Kedves Zsuzsi!
Meglátjuk, mindenesetre úgy legyen! Örülök, hogy tetszett a vers! 🙂
Szeretettel: Fredrick
Kedves Fredrick!
Nagyon szép sorok
Ég bennük a vágy!
A befejezés teljesüljön,az azbutolsó
négy sor!
Üd:sailor
Kedves sailor!
Igen, a vágy mindig ég. Csak tudnám minek…
Köszönöm a jókívánságot!
Üdv: Fredrick