A hozzám illő

Jön-e vajon még lány, aki szeret:
édeni hölgy: szikrázó csillagfény,
minek híján, ha ő nem volna már
indulhatnék taposni a deret…

Utamon csupán üres kandalló
sötétje bírhat fák törzse mögül,
szobámra nézve győzködni engem:
rút vagyok, mint elfutni sarkalló,

Szürke vidék darvai, hol fáznak –
szárnyatört, nyomorult, kihűlő fél;
de a színe, ha égboltív ragyog,
nyár közepén festői e tájnak;

Mondják: a türelem rózsabimbó,
igen, habár földi órám véges;
rám fogsz lelni, és azután hitből,
közösen, amiként lovashintó:

Ültetni kell szép virágot –
mely azután gyönyörű dísz,
midőn együtt, kézen fogva
építünk föl szebb világot…!