A hulló csillag (előhang)
Ezernégyszázharminchét októberében
furcsa hírek szálltak a békélt Erdélyben.
Kolozsmonostori egyezségnek vége.
Nem volt ott a püspök, nincs rajt' a pecsétje.
A vajda már gyűjti a hadakat össze.
Áll a megegyezés, nemesek, meg közte.
Hiszen már Bábolnán sok nemes mogorván
mordult a parasztra! Durván, és gorombán!
Alparéten látszott, a vajda nemessel
nem áll ki harcolni, és ezért futott el.
Kolozsmonostorban egy nemes sem volt ott.
Őnekik a püspök különmisét tartott.
Meg is győzte őket, nem lesz bántódásuk.
Jobbágy fog dolgozni mindörökké rájuk.
Még, hogy úrdolgába a paraszt ne menjen?!
Dézsmát meg egy évben csak egyszer fizessen?!
– Nem így van feleim! Ezt az egyezséget
a paraszttal csak a sátán kötheté meg!
Hogy a vajda ott volt? Én megmondtam neki,
a pogánnyal kötött szerződés az semmi!
Kiátkozom őket Krisztus egyházából.
Hordják csak most be a termést a határból,
azután bánjatok velük úgy, mint régen!
Aki ellenszegül?: Vityillója égjen!
Az idősebb népet hányjátok kardélre,
a fiatalokat hagyjátok meg élve!
Ővelük majd később valahogy szót értünk,
s úrrá lesz a bajon dicső nemességünk!
Még egyszer, nem hiszem, hogy felélednének!
A vajda azért gyűjt újabb hadi népet,
hogy a nemességet erővel megvédje,
ha támad a paraszt, végleg eleméssze! –
Így beszélt a püspök, fondorlatos nyelven.
Fenyegetett is, meg biztatott is egyben.
Az egyház erejét hordta a szavában,
biztos volt az átok erős hatalmában.
A szegény parasztnép az egyezség után
hazament, nem sokan maradtak Bábolnán.
Akik ott maradtak, talán úgy ötezren,
óvatosak voltak, nem hittek oly könnyen.
Jól tették! Mert mire a nyár őszre fordult,
magas hegyek ormán havasi kürt jajdult.
Megint fáj valami? Parasztnak, jobbágynak?
Gyülekezni kezdtek Bábolnán a bátrak.
Jöttek olyanok is, akiknek elcsapta
bal kezét a nemes úr, vagy a hóhérja.
A láncot Bábolnán ütötték le róluk.
Csak halált várhatott tőlük megkínzójuk.
Első ének
Antal is fent maradt Bábolnán, és várta,
mikor hoz hírt Czakó, Gál Lacus barátja.
A szerelem édes bűvköre feléledt;
Szeme előtt 'Lona gyémánt szeme fénylett.
Ahogy megfogadta, hogy nem lesz apáca,
mikor ott a kertben a karjába zárta.
Dacol a püspökkel, dacol az apjával.
Csak rá vár, az időt számolva napjával.
A napok meg szálltak, gyorsan, mint az álom.
A szerelmes szívnek súlyos iga, járom.
Minden nap és óra olyan, mintha állna,
s ha a Nap keletről nyugatra nem szállna,
úgy tűnne, hogy nem múlt talán el még egy se,
mióta a kertben karjaiba vette.
Gondolatban mindig csak oda száll vissza.
A gyönyörű éjnek nektárcseppjét issza.
Pedig telt az idő! A napok is szálltak.
Legjobb dolga volt a sok vándormadárnak.
Szeptember végén, vagy október elején,
csapatokba gyűltek a hegyek tetején.
Később, fenn lebegve, ék alakba álltak,
s búcsút rikoltoztak az erdélyi tájnak.
Darunak, gólyának kiürült a fészke,
elszálltak, és velük el is szállt a béke.
Czakó viszont megjött. Bú volt a batyuja.
Messzire nyúlt a gaz Lépes püspök ujja.
Az öreg gyóntató egy nap reggelére
halva bukott nyirkos cellája kövére.
Csáki Ilonához nem tudott már menni,
tőle már a leány nem tudott üzenni.
Hetekbe telt, mire Czakó kikutatta,
a leányt a püspök hova is bújtatta.
Be volt már falazva az a kis vas ajtó,
amelyen a múltkor Antalt vitte Czakó.
Ő sem kerülhetett erről a zárdába,
mikor belebotlott az egyik társába.
Támolygott a fráter, be volt rúgva nagyon.
Czakó ott állt, s látta, hogy bújt ki egy lyukon
.- Ugyan, mi lehet itt? Ezt bizony megnézem! –
Ha nem is nagy bátran, de bebújt a résen.
Egy folyosó volt ott, s aki azt kivájta,
úgy tűnt, hogy a saját sírját is megásta.
Csontvázak hevertek itt-ott nagy halomba',
olyan volt mint ódon, ősi katakomba.
Ahova az ősök temetkezni jártak,
vagy ellenség elől föld alatt bujkáltak.
De a hordó hol van? Részeg volt a barát!
Benyakalta az itt, valakinek borát!