Hatodik ének
– Te, Márton, a folyó partján mégy előre,
de nem előbb, majd csak holnap delelőre.
Losonczi, te csak majd akkor indulhatsz meg,
ha tollas botommal balról feléd intek! –
Így elrendezkedve vártak a hajnalra,
amikor elindult egy kis lovas turma.
Az volt a parancsuk, ne kezdjenek harcot,
ha lehet, csalják ki a búvó parasztot.
Budai Nagy Antal ezt előre látta,
így hát a paraszthad a támadást várta.
Hagyták menni-menni a kis lovas turmát.
Dellő-Apátin túl volt, mikor elkapták.
Nem menekülhetett egy fia se onnan,
fertály óra alatt mind ottmaradt, holtan.
Amikor ezt látta Magyarborzás népe,
mind be is állt rögtön Antal seregébe.
A vajda nem láthatott a falun túlra,
várta, hogy mivel tér vissza a kis turma.
De az csak nem jött meg, hiába is várták.
A parasztok bizony, csúful lekaszálták.
– Hát akkor előre! – kiáltott a vajda
a dárdás, nagypajzsos, vasas gyaloghadra.
– Piszkáljatok bele gödörbe, bokorba,
majd kiugrik akkor a rusnya parasztja. –
Erős had volt ez a nagypajzsos gyalogság.
Antal előőrsi a harcot nem állták.
Felhúzódtak a hegy kisfás oldalába,
ott kapták el őket oldalba, meg hátba.
Könnyedén ugráltak, mint sziklán a zerge,
Csáki gyaloghadát csúfosan elverve.
Akik odahagyva a nagypajzsot, dárdát,
nyakuk közé kapták a futó nyúl lábát.
Úgy rohantak le a nagy hegy oldalából,
hogy majd' elsöpörték a hadat, vajdástól.
Borzási Kelemen, Magyarborzás ura
vitte a vert hadat, egészen hátulra.
– Az isten rogyassza reátok az eget!
Majd' megbontottátok az úri sereget!
Az kellett volna még, hogy röhögjön rajtunk
az a vad, akit ma mégiscsak kihajtunk.
Itt fog megdögleni a réten a porba'
úgyis oda való, mert nem más, csak szolga. –
Jó helyen beszéltél, Borzási kelemen!
Vigyázz, nehogy te hullj ma itt el e helyen!
A paraszthad erős, bízik erejében,
Budai Nagy Antal izmos vaskezében.
Nézd a székely hadat Kusali Jakcs alatt!
Az erdő széléről már másodszor szalad.
Hetedik ének
Losonczi Dezső, a nemesek vezére
kajánul vigyorgott a vert székely népre.
Ugyan, kik lehetnek fenn az erdőszélen,
hogy így végigvernek a hős székely népen?
Tudta azt Losonczi, nagyon is jól tudta.
Csakhogy azt senkinek, soha el nem mondta,
Bábolnától hogyan futott Kolozsvárig.
E hősök kacaja kísérte hazáig.
Hanem most már rajta, fenn a vajda botja!
Előmerészkedett a rongyos parasztja.
Most kell rájuk menni, amikor úgy látják:
Övék a győzelem, náluk az igazság.
Az erdő szélétől vagy kétszáz méterre,
ott áll a paraszthad, kész a küzdelemre.
Csupa farkaskaszás, cséphadarós paraszt
áll ott künn a réten, mint fűben a haraszt.
Hanem még előttük áll egy sötét vonal.
Ugyan mi lehet az? Megtudjátok hamar!
Ezek már kóstoltak vért a mai napon,
a kis lovas turmát ezek verték agyon.
Nincs kegyelem, mentség egyetlen szemükben,
csak egy nagy kés villog egyetlen szemükben.
A kitolt szemükért itt ma ti feleltek,
elcsapott bal kézért csúfos halált leltek!
Délutánba hajlott már a Nap az égen,
a paraszthad künn állt, mind az erdőszélen.
Elől a kínzottak vártak a rohamra,
a kéjjel gyilkoló, páncélos urakra.
Ha elkerülhették az öklelő lándzsát,
rögtön megmászták a páncélos úr hátát.
És mikor a nagy úr karját hátra kapta,
beleállt a nagy kés épp a bal hónaljba.
Akinek bal kezét a hóhér elcsapta,
nem ment az urakra, csak épp a lovakra.
Itt is, ott is feldőlt egy-egy úr a réten,
mind több paraszt jutott be az ilyen résen.
Akik csak azt nézték, hogy a ló pusztuljon,
és minél több nemes úr a földre hulljon.
Mert az esettekkel könnyű volt elbánni,
a nehéz páncélban nem tudtak felállni.
Aki megpróbálta, azt jól fejbe csapták,
a farkaskaszával szinte felnyársalták.
Kavargott a csata. A szép füves réten
piros virág nyílott az egész vidéken.
Paraszt és nemes vér virágzott ki rajta,
úgy gyilkolták egymást, mint két dühödt falka.
A patak, mely eddig simán folyt, csobogva,
duzzadtan hömpölygött, hullákkal rakodva.