Nyolcadik ének
Kusali Jakcs Márton, megmaradt hadával,
négy-öt ezer tépett, székely lovasával
a folyó partjáról támadt a parasztra,
mert ez volt a vajda legújabb parancsa.
Nyomában Borzási összekapart népe
sompolygott nagy gyáván, a haláltól félve.
Volt is okuk félni, mert most a parasztok
a folyópart felé nyomták el a frontot.
Losonczi nemesi hadaival szembe'
Miul állt, és hosszúbaltás regimentje.
Alparéten álltak így szembe egymással,
de akkor a vajda elinalt hadával.
Ám most összecsaptak. A páncéling csengett.
Kegyelmet, gráciát egyik sem esengett.
Ha a balta talált, a nemes hullt porba,
ha a kard volt gyorsabb, a pór bukott sorba.
A vajda úgy látta, eljött a pillanat,
hogy összeroppantsa a paraszti hadat.
Megindult nyolcezres nemesi hadával,
hogy végezzen már a vérengző csatával.
De ahogy megindult, a hadban középen,
nagy zsivajgás támadt lenn, a folyószélen.
A székely lovasság, meg Borzási népe
a folyó partjával együtt tűnt a mélybe.
És e pillanatban, mint az égő villám,
Antal száguldott át az erdő csalitján.
A fáradt Losonczi hadát jobbra nyomta,
rá a felvonuló magyar lovasokra.
Nagy zűrzavar támadt a vajdai hadban,
több nemes úr tűnt el a parti latyakban.
Mert aki páncélban oda belehullott,
kongathatták neki a lélekharangot.
Fokozta a zavart, hogy a Nap már régen
lebukott a felhős, zord nyugati égen.
Sötét este volt már. A vajda belátta,
hogy ezt a csatát már megint elhibázta.
Már csak az volt hátra, hogy el is veszítse.
Jött a zivatar is, hogy Antalt segítse.
A folyó a heves záportól megáradt,
elmosta a partot, hordta a hullákat.
A Szamos-part felé lebegtek a hullák,
a vajdai nép is arra vette útját.
Győztek a parasztok, de Nagy Antal látta,
ha nem jön oly jókor a part leomlása,
akkor már ők szöknek, talán a hegyekbe,
vagy úsznak a folyó vizében lebegve.
Borzalmas erő volt a nemesek hada.
Csak véletlen műve, hogy elfutnak haza.
Kilencedik ének
Dellő-Apáti és Magyarborzás népe
derült napra virradt, másnap reggelére.
A folyó, mely este oly gyorsan megáradt,
csendesen folyt, békénhagyva a hullákat.
A leszakadt partrész alatt a folyóban
öt-hatezer tetem hevert az iszapban.
A két küzdő sereg elment jobbra-balra,
a temetést ráhagyták a két falura.
Budai Nagy Antal, fogyott sereg élén
visszafelé vonult, a hegyek szegélyén.
Örömtüzek gyúltak a nagy hegyek ormán,
de Antal nem érzett egész olyanformán.
Örült, hogy a vajdát újra csak elverte,
de mikor ránézett a fogyott seregre,
nem jó gondolatok jártak az eszébe'.
A remény csak pislákolni járt szívébe.
A sereg harmada hullt el a csatában.
Azok, akik legjobban küzdöttek, és bátran
álltak a nemesek vad rohama ellen,
mintha védte vó'n őket valami szellem.
Miul hada már az erdőben szétszéledt,
hogy otthon heverje ki a veszteséget,
és ha zeng újra a Bábolna hangja,
gyógyultan, pihenten álljanak a harcba.
Nem hihették azt, hogy a püspök, a vajda
e vereség után a fejét meghajtja.
Inkább hitték azt, hogy rögtön nekik támad,
és megostromolja a Bábolna-várat.
Ehelyett azonban, mire hazaértek,
ott találták már az úri követséget.
– Azt kéri a püspök, meg a beteg vajda,
jöjjetek el újra Kolozsmonostorba.
Hogy megköthessük az igaz egyezséget.
A püspök úr maga nyom rá nagy pecsétet.
A vajdát a heves vére megintette.
A "kaszás öregúr" jól meglegyintette.
Borzalmas volt látni, hogyan omlott össze
a hatalmas ember, s hogy lett sete törpe.
Le van zárva már a parancsosztó szája,
nem érti meg más, csak egyedül a lánya. –
A lánya! Nagy Antal szíve nagyot dobbant.
– Ott leszünk, ott leszünk Kolozsmonostorban.
Kell most a békesség a tépett seregnek. –
( S talán vigasztalás a vérző szíveknek.)
Őszintén gondolta Antal, amit mondott.
Az egyezkedésből nem is csinált gondot.
És amikor eljött a tárgyalás napja,
kétezredmagával indult Monostorba.