Elveszett a becsület,
Elveszett a haza!
Oda a büszkeség,
Nagy a nemzet baja!
Öntelt, kapzsi hóhérok
Lassú halált mérnek,
Régi hősök szellemei
Emlékezést kérnek.
Ám az emlékek mögül
Már kikopott az érzés,
Mint szó mögül a szándék,
És fejekből a kérdés:
Hogy hová lesz az öntudat,
Ha nem találjuk az utat,
Mely kivezet a sötétségből,
S egy szebb világ felé mutat.
Széchenyi meg Kossuth
A hazáért és haladásért,
A mai államférfi csupán
A saját gyarapodásáért
Vállalta a szerepet,
Mit a sors reá kivetett,
És mutyizott ő eleget,
De másvalaki fizetett.
Hová tűntek nagyjaink?
Mi lett az országból?
Már véget ért a diktatúra,
A lelkünk mégis gyászol.
Ezért küzdtek oly sokan?
S haltak a népünkért?
Érted, értem, másokért,
A boldogabb létünkért?
Mostohasors vár így reánk!
A saját végzetünk vagyunk.
Nincs idegen elnyomás,
Mégis elkárhozunk.
Három részre szakadt nemzet,
Mit az idő újranemzett,
Vérezz akár ezer sebből,
De nyerd vissza az életkedved!
Temetőben száraz avar,
Meghalt oly sok igaz magyar!
S bár a költő zordan bírál,
Csak jeltelen tömegsír vár.