A juhászlegény

Volt egy kis falu az erdő mélyén, ott terelte nyáját egy szegény juhász legény.
Árva volt a legény, nem volt semmi mása, csak hű kutyája, és a furulyája.
Mikor megvillant a nap első sugára, elindult a legény, előtte a nyája.
Megszólalt egy bús dal, egy szomorú nóta, benne szívének mind az összes búja.

Szeretett ő egykor, boldog volt a szíve. Akiben legjobban bízott, az törte össze.
Volt egy kis parasztlány, kiről azt hitte szereti,
hisz oly sok édes csókot adott már neki.
Este mikor mindenki aludt a faluban, elment a lányhoz s várt rá a kapuban.

Kiszökött a lány a házuk kapuján, s máris csüngött a legény szomjas ajakán.
Nem tudtak betelni a szerelmes szavakkal, pedig mit éreztek nem kifejezhető azzal.
Szerelmüket titokban tartották, hisz tudta a legény őhozzá nem adják.
Bár paraszt volt a lány apja, a módosabb fajtából. Lenézte a legényt, s tiltotta lányától.

Mit akar egy csóró, ágról szakadt árva, ő a lányát egy gazdag úrnak szánta.
Esküdözött a lány, hogy csak őt szereti, hogy a boldogságot nem a pénz jelenti.
Egyszer a legény gazdája szavára, elindult nagy útra, egy messzi vásárba.
Hosszú volt az út, eltelt már egy hónap, de ezalatt a lányra gondolt csak mindennap.

Végre hazaért, rohant a lányhoz, de megtorpant mielőtt odaért a házhoz.
Messziről hallotta a kiszűrődő zenét, s mintha egy vasmarok szorítaná szívét.
Benéz az ablakon könnyes szemmel látja, ott táncol szerelme hófehér ruhába.
Kacag, nevet a lány, mellette a férje. Kiről azt mondta, hogy nem kell a pénze.

Belép az ajtón elhallgat a zene, de nem hallja, csak őt keresi szeme.
Meglátja a lány is, elsápad az arca. De azután szól, hogy mindenki meghallja.
Hordd el innen magad, nem hívott meg senki, hogy is mertél ide bejönni.
Megszólal a legény, de alig hallani. Hisz te is szerettél, csak ennyit tud mondani.

Felkacag a lány: Még hogy szerettelek! Nézz végig magadon, s nézz meg engemet.
Rongyos vagy és szegény. Szakadt ruhád cipőd.
Hogy is kívánhattál magadnak ilyen nőt.
Megfordult a legény, alig bírta lába. Nehéz volt a szíve, lelkét bánat járta.

Kihajtotta nyáját, már a napkeltére. Leült egy fához, lepihent tövébe.
Így találtak rá órák múlva, halva. Kezében ott volt kedves furulyája.
Belehalt a búba, megszakadt a szíve, hisz ennyi fájdalmat nem bír el egy szív sem.
Kutyája volt egyedül mellette, az egyetlen lény, ki igazán szerette.