Vad ordasok vonyítanak vicsorgva,
acsarkodón a kertjeink alatt,
akárha volna ránk törőn a horda,
amely ma véreink között arat.
Nem oltja szomjukat, hiába semmi,
az éhüket sem űzi bármi el,
nekik csupán kies jövőnk felenni,
mi vásatag fogukra megfelel.
De hát kik ők, s miért ilyen galádok,
mitől veszett meg így kevély dühük,
mi adtuk arra voksaink alájuk,
s azon csodálkozunk, ha visszaüt?
Vajon ma végre újra összeállunk,
s találkozunk a kertjeink alatt,
vagy árva lelkeink világa ráunt
a harcra és kevés hitünk maradt?