A kilencedik énem

Előttem Kharón,
mögöttem az élet,
egy csepp vagyok csupán
itt, a Sztüx vizében.

Lennék az arcodon ébredő harmat,
őszülő hajadon aranyló hajnal…

Ma van a Teremtés második napja,
a hadaikumban párámat kapja
hol az őslégkör, hol az ősóceán,
még látom megszületni a Pangeát,
és újra a Sztüx.

Vigyáznék rád, ha az angyalok sírnak,
könnyüket fognám, mint tízkarú Síva,
hozzád el ne érjen…

Messze az Éden. Ittak a folyóból,
halásztak a tóban, hazug kígyóról
hazudnak száz szóval. Maradtak volna
– tisztán és szőrben – tudatlan majomnak,
de újra a Sztüx.

Tudod, oly furcsát álmodtam az éjjel,
egy hangya voltam, és röpültem a szélben,
szárnyaim morzsolták az évszázadok,
mégis elértem hozzád, s itt maradok
nálad mint tündér…

Ma van a Teremtés ezredik napja,
Mózes pálcáját az idő ellopja,
műanyagpalackból fakaszt vizet,
a hypermarketből vihetsz, ha fizetsz,
és újra a Sztüx.

Mosolyom parányi tüzet varázsol,
megmelegít téged, amikor fázol…

Halk morajlás a kilencedik énem,
csepp vagyok csupán az alvilág vizében,
fölöttem Kharón, alattam a sorsom,
én viszem a révészt, habjaimon hordom,
már nem fáj, ha sűrűn hátamra ütsz,
vagyok a Sztüx.