A költészetről

Lelkednek szárnyakat ad a költészet,
Táltos a társad, ha versen merengsz.
Hó-kristály szellemű mennyekbe emelhet,
S az árnyék-bilincsek lehullnak neked.

Tündérek táncolnak lengén körül téged,
Nagy kalandra bátor hérosszal mehetsz,
Tágas rónák várnak izzó napsütésben,
S rejtelmeket súgnak az éjben neked.

Pegazussal te az egekbe szárnyalsz,
Távolban a Parnasszus bérce mereng.
Ott csókokkal várnak az epedő múzsák,
Lelked fényben fürdik a fellegek felett.

Szerelmet gyújtanak ifjúi szívedben,
Míg szférák zenéjét éneklik neked,
Hullám-karjaiba az idő-ócán vesz,
Álomba ringat ő, mint egy gyermeket.

Míg a végtelen tár tárul fel előtted,
Az Univerzumban mindenhol lehetsz,
Csillagok nevetnek a boldog érkezőre,
Látod, mily megható ez a szeretet.

Ha búcsút is vettél a múzsák honától,
Ők gondolnak reád, s intenek neked,
Napi gondjaidat itt éled a Földön,
De könnyebbnek érzed már a lelkedet.

Átszellemülten a fennköltség honától,
Nyűgjeid veted le, mint elnyűtt ruhát,
Harmóniát rezegsz, s önfeledten remegsz,
Mint aki koldus volt, és ékkövet talált.

Látod, már könnyfátyol lepi szemed,
Hűs borzongás érint a lelkeden át,
S hallod, hogy finomul sóhajod is,
Úgy érzed könnyebb lett a testi ruhád,

Minden nagy alkotást áthat a költészet.
Lelkünkben ne lenne? – bennünk létezik!
Nem másért lángolnak mind a nagy művészek,
Mindez érettünk van -, az emberért teszik!