A költő élete

Légy művésze a szónak, ki
költő vagy, ha a remény
dalt költ benned! E világnak
meg kell üzenned, mily
szép a szó, az igazság szava,
mi reményül van annak, kit
vonz a való, az örök
reményeken szárnyaló! Óvd
azt, mit leírtál, mert szívek
hústáblájára kerül az, mi
legyen vígaszul annak, ki
tolladból tanul örvendő
időknek becsén! Óvd azt,
mit reményül kaptál
bensőd rejtekén, legyen
oltalmul neked, óvd versed,
miként édes gyermeked,
mert az lett a szó, mit
hordoztál szívednek honán!
Dédelgesd, nézd és becézd,
mert reményül van, ha
reményül van annak, ki
olvassa műved, s eltalál
oda, mit soha nem látott,
mit te se szíved rejtekén!
Mert a szívből erednek
a szavak, mik versekül
fogannak, mit majd
elmondanak annak, ki
érteni akarja őket, az igaz
szóban remélőket. Hiszen
ezen a világon nincs szebb
mint szeretni, s remélve útra
kelni oda, mit nem láttál
soha, hol fogan a remény
szívednek rejtekén, s te
írd le, költő, mihez nem elég
egy emberöltő! De bármit
is érj el, maradj szerény, élj
okosan, bölcsen, ki vigyáz
arra, mit hordoz benne
a remény, mert a költő élete
maga is egy mű, mint létül
kapott egész költemény!