(Petőfi Sándor újratemetésére)
Vége a véres csatáknak,
mélabús fellegek szállnak.
Hideg szél furcsa dalt dúdol:
jelenről, jövőről, múltról…
Költő jár a Bajkál partján,
orcája szomorú, halvány.
Lelkében, már alig égnek,
a régi lobogó fények…
Kegyetlen a sors és álnok,
romvárak a régi álmok.
Júlia, Zoltánka hol van?
Szabadság, s szerelem porban…
Hosszú az út haza, hosszú,
várna rá császári bosszú!
Nem térhet soha már vissza,
bár tiszta a szíve…, tiszta…
Elhervad, miként a mező,
amelyre nem hull több eső.
Barguzin messzi világa
földjének ölébe zárja…
Utolsó emlék a haza,
otthona, szerelmes nyara,
Júlia csillogó szeme,
síron túl álmodik vele…
2 hozzászólás
Nagyon tetszik a versed. Biztosan jó iskolában tanultál, ott, erre volt és van lehetőség, ahol megtanultad nem csupán a verselést, hanem a történelmet, hiszen verseidben minden fontos helyet, időpontot pontosan tudod alkalmazni a versekben is. Nagy kár, hogy Petőfink ilyen hamar itt hagyta földi életét, mert még mennyi remek verset alkothatott volna…
Szeretettel gratulálok: Kata
Nagy-nagy beleérzéssel írtad meg a Lánglelkű költő utolsó napjait(?). Talán így volt, talán nem…az igazságot már sosem tudjuk meg. ezért éla legenda tovább. És ez jó azt hiszem. Nagy gratulációm fogadd. Üdvözlettel:B:)