Az ember küzd és feláll,
bármekkora csatát vesztett is
a függöny soha nem gördülhet le,
mindig ki kell állnod
a közönség elé.
Ugyan nem ítélkezhet
senki senki felett,
de a közönség egyre csak tapsol,
s ha a függöny mégis legördült
felhúzzák azt újra.
S te ismét ott állsz a fényben
mely elvakít,
adjon erőt a hang melyet hallasz
hisz ember vagy, hallod?!
Ha magadért nem is játszol már
a közönséged akkor is tapsol.
S még akkor sem ha koporsód
a mélybe száll,
még akkor sem gördítheted le
a függönyt
mert Ők ott állnak körülötted,
a közönséged mely örök hűséget
fogadott.
Tégy amit akarsz, Ők elfogadják!
Nézz le a mélybe s ugorj!
Vagy rúgd ki magad alól a széket!
De játékodnak sosem lesz vége!