A kutya választja a gazdit

Meséljek magamról?
Mit meséljek?
A mélytengeri halat metaforaként használom.
Nincs sokk közöm hozzá.
Láttam már tengert, álltam a partján.
Legfeljebb ennyi.

De vannak állataim.
Például, kutyám.
Morzsinak hívják.
A temetőkapuban szedtem össze.
A temetőcsősz etette.
Kölyök volt még.
Játékos.
Ledobálta a friss sírokról a koszorúkat.

Ő választott engem.
Befelé menet odaszaladt hozzám,
hátulról, nagy örömmel,
mintha régóta ismernénk egymást,
azután gyorsan eltűnt.
Azt hittem valakit elkísért,
arra vár.

Egy óra múlva, kifelé jövet,
megismételte az üdvözlésem.
Akkor már sejtettem, hogy nincs gazdija.
Nem engedtem el.
Felemeltem, magamhoz öleltem.
Mind a ketten boldogok voltunk.
A félkaromon tartva vittem haza,
fél kézzel tolva a biciklit.
Egész úton, az Ej mi a kő!-t szavaltam neki.
Felnézett rám.
Egy pillanatra le nem vette rólam a dióbarna szemét.
Besötétedett mire hazaértünk.
Otthon vettem észre.
A zsebemből kiesett a kapukulcs.
Hívtam Dózs Misit, az unokatestvéremet,
szaladjon már el a temetőkapuhoz,
és előtte a kútnál, a lámpa alatt, a fényben,
keresse meg.
Nem telt bele 20 perc,
míg űltem a házunk előtt ,
az árokparton,
Morzsival az ölemben,
énekelve,
a kulccsal megérkezett.

Folytatás következik.
Cselekedeteiről ismerszik meg az ember.
Közhelyszótár, 86. rész. – mondja a fiam,
aki mellettem diós tésztát eszik.