Mind elindulunk a vágyaink útján
S ha túl vagyunk az esküvői pompán,
Bemerülünk a szerelem kútjába,
Elbújunk, ne legyünk másnak útjába.
Sétálunk a csillagos ég alatt.
Hold s csillagfény hajunkra tapad,
Tükörként látjuk egymás szemét,
Csókok gyűjtik az élet nedvét.
Mi, a vételen állomása,
Hol te és én, jelen varázsa,
Bűvös az a hely a pillanat,
Testből testbe, fogant a magzat.
Elindul az édes változás,
Belőled, belőlem egy új varázs,
Ki tovább viszi sejtünk létét,
Még titok, hogy mekkora a tét.
Érezzük már több, min te meg én,
Pedig Ő csak látatlanul él,
Ott benn a végtelen egy cseppje,
Mégis őseink sejtje is benne,
Nem tudjuk leány vagy legény,
Csak azt, Ő egy édes tünemény.
Még várakozás, öröm, talány,
Sem te, sem én, egy teljesen más.
2 hozzászólás
marica… 🙂
A mézeshetek, a gyerek vállalás – igen valószínűleg ez a karrierünk csúcsa, hisz ezután többet már tényleg nem lehet ‘kihozni’ magunkból… 🙂
Nagyon tetszenek a rímpárjaid és érzem, hogy szeretettel írtad ezt a verset.
Nagyon köszönöm szépen.
Üdv: Titusz
kedves Titusz kellaz embernek egy lomoly egzisztenciáét küzdeni, és az önmegvalósítás is életünk része de szerintem a jövő nemzedékének felőséggel vló törödés a legfontosabb mindenek felett.és ha a kettőt sikrül összehozni az az igazi csúcs.
Szeretettel: marica