A lélek balladája…

Szellő lebben,
szűzi-lényt titkol lágy selyemben,
mozdulatlan – a fűz nézi roskatag,
ahogy lábainál dalt csobog a kispatak,
kaviccsal játszik, sziklakőre felcikázik
fut szalad a partra, füvet nedvével itatja.
Leveleken szellő sóhajt, éji-hűst kérőn óhajt,
Orcát árny takarja, nyakát Nap mohón falja,
égeti lánggal, tisztító tűzzel, víz után vágyik
féktelen erővel.

Kék szeme oly bús, hogy szív szakad belé,
hévvel pezseg a víz bársony tenyerén,
hűs patakban mossa vétkét,
tisztítja bűntől a lélek szennyét.

Borzongás éled erdő szélen
egy szív vérzik, alig dobban – bokor zizzen…
Piciny madár szárnyát tépi a túlparton,
rémisztőn rikolt rőt hangon,
patak vizét szennyezi, életét akarja menteni,
sír keserv’ben, bár ő a gyönge – mégis él,
vaskarommal küzdött az életért.

Küzdeni, érdemes hát?
Kábultság suhan a hegyeken át – a láthatár
tapintja létnek sugarát – de késő már,
alkonyra éj keríti épp a hurkot,
kíséri, mint tétova vakot.
Hagyjatok magamra! – üvölt a lélek,
zúzzon össze e sok vétek!

Látjátok, Ti néma halászok, valami piroslik ott?
Tán az éj kebelezte be a tüzes Napot?

Sodrás éled, selymes tincsek homlokon,
vér némán fröccsen, utat tör a batiszton…
Ó a szem, a szem mily riadt! Keresi a fényt,
bárcsak napsugárral kikelet érkeznék!

eszeveszettül várja…

a patak vize vöröslőn szivárog át a féktelen Dunába…