Ez itt az én lelkem csarnoka:
egy száz fényben úszó bálterem,
hol táncra perdül megannyi érzés,
ha kedveset mondanak énnekem.
Itt könnybor fakad, ha bántanak,
de e hű táncosok felisszák;
nem hagyják, hogy rossz kedvem legyen,
bár hogy mi az, azt nem tudják;
mert nekik mámor, ami nekem fáj,
hangulatkeltő, hűs nedű –
nem fojtogatja torkukat a sírás,
nekik a könny nem keserű.
De van egy ajtó, min nem lépnek át,
hol véget ér a bálterem,
ahol méreg a könnyé nem vált,
elfojtott sok-sok érzelem.
S ha ezt az ajtót egyszer kinyitnák,
a csarnok összeomlana,
és lelkem többé nem lehetne
a jó érzések otthona.
10 hozzászólás
Húú. Milyen szépen megfogalmaztad….
“nem fojtogatja torkukat a sírás, “ahol méreg a könnyé nem vált,
nekik a könny nem keserű.” elfojtott sok-sok érzelem. ”
Ezek a kedvenc soraim és persze az utolsó kettő a csúcspont.
Tetszenek a hasonlatok, az első és az utolsó versszak tetszik a legjobban. Nagyon jó, hogy így elvonatkoztattál!!!
Várom a kritikát a többi művemre is (majd ha többen lesznek^^)
Szép..
És őszinte..
Szépen körbejártad ezt a metafórát, tetszett.
Szép, szomorú, de mégis bizakodó. Nagyon tetszik: Colhicum
Tetszik. Érdekes, őszinte, igaz… Örök téma, de ki nem merítjük…
(üdv.: Á.E.)
Tetszett a hasonlat, szép vers.
Igazán jó ilyen verset olvasni: jók a rímképleteid, a tartalom, és emeli a mű értékét, hogy normál mondatokban fogalmazol.
Megérdemled az ötöst!
Szeretettel: Kata
Érdekes olvasni. Tetszik a bálterem leírása, jó itt a színes, vidám forgatagban 🙂
Márta
Kedves Kalina!
Nagyon szép ez a vers, gratulálok!
Minden jót: C.