A lelkiismeret nem hagy

Sűrű homály ritka magányából,
előpattant eleven szikrából,
nem tudta,mi végre, hová fut majd léte,
dermedt katlanától nem lesz menedéke.

Ezerszer kiáltott, őt siratta,
sosem hitte, hogy ez lesz miatta.
Daliás ereje egyre sorvadozott,
számára az élet jót már nem hordozott.

Az égre rajzolta nagybetűvel,
hátha attól eltűnik a bűnjel,
de szívében ott volt, mélyen belevésve,
erre ő is rájött, de már kicsit késve.

Megpróbálta zenébe önteni,
de félt, hogy a dallamot elveszti.
Ekkor egy jósnőhöz fordult segítségért,
de ő sem tudta megadni azt, amit kért.

Kíntól rogyva felnézett az égre:
„Hol nincs enyhülés, mindennek vége.
Ha elmondok érte milliónyi imát,
rávehetem-e, hogy valaha megbocsát?”