Hajként cseppjeit, és csend volt, nyugalom.
Neved el sem mondva súgom,
Nem súgom, dalom.
A kucorgó lehelet nem kérdi hol a
Szíved, és nem hajtom rád nehéz üstököm.
Csak szemedben fürösztöm,
Nem fürösztöm, ösztönöm.
Nyárelőn hajnalpázsit hűs bora
Szomjad oltója, árvalányhaj vánkosod.
Kezem meleg homlokodon oson,
Nem oson, megmosom.
Ígérem, nem fogom kérni soha,
Hogy az legyél, ami minden, és ami nem.
Tökéletlen egészedet hiszem,
Igen hiszem. Ez hitem.
3 hozzászólás
Kedves Rawelli, versed igazán megfogott.
Nem is elmélkedés ez, inkább szerelmes vers. Csak egy kicsit másképp…
Az első versszakban dalom helyett nem dalolom -ot kíván a mondat? Akkor két l kellene , így a dallom kis költői túlzással ezt jelentené.
Barátsággal Irén
Szia,
örülök, hogy megfogott a vers, és valóban szerelmes vers lenne ez alapvetően, de valahogy mégsem tudtam szerelmes versként felrakni 🙂
rawelli
Érdekes! Töprengek, és tetszik.:))