A lét foglyai

A lét szűk korlátai közé zárva
reménytelenül tengődő rab vagyok,
az örök életre hiába várva
e nyomorult földi létben hervadok.

Bármerre tekinthetek e celllában
ajtót, ablakot sehol sem lelhetek,
csak állok sötét falak homályában,
de fény és értelmes kiút kell nekem.

Kegyetlenség ide bezárni engem,
ezt az érzést elviselni nem tudom.
Van tán, kinek megfelel e ketrec,
én megőrülök, ha ki nem juthatok.

Miért ez e két behatároló pont,
A két állomás: Születés és Halál?
Életet senki nem kért, mégis kapott,
és bárhogyan fáj, meghalnunk is muszáj.

Pedig mi a lét? Egy pillanat,
egy kozmikusra növesztett szemhunyás,
egy kicsit talán kitárod szárnyadat,
de aztán visszahullsz. Ennyi volt csupán.

De akkor feleljen valaki: miért?
Mi értelme gyertyaláng-életünknek?
Egy teljesebb lét vágya miért kísért
ha úgysem kerülhetjük végzetünket?

Az idő elrohan, a kor változik.
A mostani eszmék is majd elkopnak,
s lehet rád majd senki sem emlékezik.
A gépezet nélküled is foroghat.

S a halál ellen úgysem tiltakozhatsz.
Talán sokakat bánt ez az érzés,
Ha már megszülettél, nem visszakozhatsz.
A halál az egyetlen bevégzés.

Hiába is próbálok fölrepülni,
fejem a sötét plafonba ütközik,
s rájövök, nem tudok menekülni-
e bénult tudat szívembe felszökik.

Így senyvedek minden nap szűk cellámban,
s fülemben dobolnak a múló percek.
Így vegetálunk mindnyájan, bezárva;
mi tudjuk: nincs út, mi fénybe vezetne.