A madzag

Oldd ki, szedd szét! Húzd meg, ezt még!
Most már, ha úgy gondolod,
újra kötözheted, összefonhatod.

Sodortak, tekertek, összetapostak,
szétszaggattak, eldobtak, összefoldoztak.
Mit tehetnek még velem?
Szegény zsinegnek véges végtelen életem.

Sokáig sanyarú sorsomra várva
rátekeredtem a székre, az ágyra.
Végigbolyongtam sok tájat, teret,
de sehol nem találtam egy biztos helyet.

Volt részem rosszban, de jóban is bőven,
rajtam ringatóztak a ruhák a szélben.
Boldogan lebegtem, mígnem levágtak,
majd belőlem egy virágtartót kreáltak.

Locsolták a kincsem, nevelték, míg megnőtt,
nem bírva a súlyát minden sejtem elnyűtt.
Ekkor elbontottak, s a szemétbe hullva
rákerültem egy szép, nagy szemétdombra.

Egyszer aztán hallom a fejem felett
a következő szólam kerekedett:
– Jé, itt egy jó madzag! Ide vele!
Jó lesz ez még otthon valamire!

Azzal egy érdes kéz megragadott,
kipucolt, lekefélt, kimosdatott.
Megsodort, kivágta a roncs részeket,
gombolyagom így ismét újjászületett.

Új élet kezdődött, mégis a régi vagyok,
s a napsütésben ismét Szárítókötél ragyog.