Nem tudod milyen az a magány,
mily keserű mily falánk.
Eszi a szívemet a lelkemet
és nem megy tovább
Bezár sötét vermébe,
hideg sivár mélyébe.
Betakar kegyetlen kezével,
fagyos hideg leheletével.
Körbe vesz s nem enged,
sírt ás és betemet,
nincs ki megmentse lelkemet.
3 hozzászólás
Kedves Pista!
Igen ismerős érzések!!!
Átéltem gondolataid!
"Elültek az álmokat hordozó szelek,
lassan megfakultak a régi szín-orgiák,
fagyot köpül a hosszú, csillagtalan éj,
kételyek dörömbölnek a valóság falán,
túl távolról integetnek már az emlékek,
eluralkodott a félelem emberségem felett."
(én)
Szeretettel olvaslak mindig: Tünde
Szomorú, mondhatni elkeseredett érzés a magány.
Ha rövid ideig tart hatalmában az jó, de ha tovább marad, nem tudunk szabadulni tőle.
Szeretettel olvastam jól megírt versedet: oroszlán
Kedves Antalpista!
Az érzelmek nagyon szépen átjönnek a versedben, a képeid is mutatósak, el lehet képzelni a szenvedést, amin keresztülmegy a lelked. Egyvalamit érzek soknak, a ragrímeket. Ha ezen faragsz egy keveset nagyon jó kis vers fog kerekedni belőle. Üdv. Szilvi