Körbevesz a csend, a magány csendje,
A sóhajok, s megannyi álom,
Reménytelen ábrándok közt,
Hol az élet csak múló közöny,
Én csak Terád várok.
Semmi nincs mi vigasztalhat,
Belülről mardos a magány,
A múltba ránt, hogy ott emésszen,
Hol csak szenvedés Neki az élet,
S belém mártja a vasfogát.
Megszeretni Téged elég volt egy pillanat,
Azóta újra él bennem remény,
Rád gondolok mindig, mert Te vagy nekem az élet,
Mióta nem láttalak kísért a végzet,
Mert ha felejteni kell, egy élet is kevés.