Sebzett a szívem, a lelkem,
nem írok andalító muzsikát,
ne várj tőlem ábrándokat!
A torkom fojtogatja a sírás,
az éj, s magány poétája vagyok.
Magam vagyok,
egyedül nagyon az álmaimmal.
Itt özönlik, árad a csönd.
Magam vagyok
magányommal, mely egyre csak nő…
A ködön át nincs fény és hiába
álmodozom rózsaligetekről,
szerelemről.
Az élet innen messze van nagyon,
örökké való magányom meg csak nő…
Én nem írok szerelmes dalokat,
ne várj tőlem ábrándos muzsikát!
Már nincs semmim,
csak sivár verseim írogatom.
Már lelkemet,
szívemet szétosztottam.
Nekem nem maradt semmim,
de koldulni szeretetet nem fogok!
Álmait szövő, bús költő lettem.
2 hozzászólás
Nagyon átjön belőle a lemondás, a magány. Nekem tetszett, bár azért szomorú a hangulata. Olyan, mintha már az álmokról is lemondott volna gondolatban. De ugyanakkor a büszkeség is ott lapul benne. Klassz lett!!
“az éj, s magány poétája vagyok”
“örökké való magányom”
“ne várj tőlem ábrándos muzsikát”
“de koldulni szeretetet nem fogok!
Álmait szövő, bús költő lettem.”
– ezek a sorok különösen tetszettek nekem.
Üdvözlettel: Theia
Szia Theia!
Tudod az álmokról, vágyakról sohasem lehet lemondani igazán, és nem is szabad! Ezek éltetik az embert…(-gondolatban, ahogy írod -talán.) A büszkeség? -Az is kell hogy legyen bennünk, persze mértékkel, amit nem túlozhatunk el…
Köszönöm hogy olvastál….:)
Nagyon sok szeretettel üdvözöllek: Móricz Eszter