A mécs Lángja

Távozó ősz fénylő ezüst fátylán
Sárgult levél bukdácsolgat árván
Ragyog a nap izzik lángol a táj
Vadszőlő csorgó vérszíne fáj

Távol a világ lelkemben béke
Felettem az ég végtelen kékje
Körül a táj mulandó szépsége
A teremtés bús nagyszerűsége

Csak ülök némán s elgondolom
E sok szín, ünnep-e, vagy fájdalom
Vajh e szépség tudja-e, hogy vége
És hihet-e, egy újra kezdésbe

Vagy mi elhullt annak végleg vége
Balgaság hinni újrakezdésbe
Hogy a mécses lángja ha eloltjuk
Már nem ugyanaz ha újra gyújtjuk

Véges, miből lét hatalma fakad
Okfejtés, mi halállal szétszakad
Minden mindenné nem alakulhat
Ki él, bizonyságot sose tudhat