Korhadó csúcsán vacog,
Egy imbolygó gondolat.
S feltárva mezítelen testét,
A benned élő szentség,
Romokká porladt tetteiden,
Megszégyenülten didereg.
Életed lombjáról, a megsárgult levelek,
A mélybe vetik magukat.
És nem hallatszik más, csak fájdalmas halálsikolyok,
Amint megtört lelkedből a sárba potyog,
Újra, és újra, egy apró darab.
S hörgő torokkal kárhoztatnak,
Züllött csürheként tántorgó,
Magasztalt erényeid.
Mert ki vagy te,
Hogy pálcát törhetsz másokon?
Ítélkezésed láncai, ott csörögnek már,
A saját lábadon.
És minden kiejtett szavad,
A bőrödre tapadt,
S mint nehéz kolonc, most visszahúz.
Keresd meg hát maréknyi, megsárgult hitedet,
Hogy az, ki érted szenvedett,
Átvegye, nehezen vonszolt terhedet.
Hisz mindvégig melletted volt,
S forró könnyeket csókolt,
Lelkednek vérző sebeire.
Sándor Gyula
2006-július-06
4 hozzászólás
Nagyon szépek és kifejezőek a költői képek amit használsz, nem a szokványosak.
Szeretettel: marica
Köszönöm kedves Marica.
Szeretettel Gyula
Egy egész. Hatásos képek. Folyamatos. Élveznivaló. Lehet ízlelgetni, forgatni a számban és magam elé mondani…és hallgatni…és látni.
További sikeres alkotást!
Kedves AmigoH
Nagyon köszönöm ezt a kedves hangú, részletes elemzést.
Gyula