Hantokon járok, oly messze ormokon,
hol a szótlaság meredélye honol
s örök ringásán hullámzik az alkony,
ragyogva felette az éji jászol.
A magasztos csend bennem oly hallgatag
homályokon bolyong át e mindenen,
s felzengő időkön vetülve marad
meg árnya a múlásnak, most nesztelen.
Csak a szél sír néha itt jajongva fel
omladékán a némult végtelennek,
s mint visszhangzó szó a messzeség felel
esengőn annak, ami ott meredek.
S én is meredek merengőn múltjain,
mit követnek az éjbe sóhajaim.