Elárvult napjaim szürke pora
kora reggel mosolyt fakasztana,
ha nem volnék oly álmos látni,
hogy hullik a feledés végtelen kútjába
minden, szerencsétlen eltévelyedésem.
Pedig mily fontos volt „akkor”,
mindegyik apró, csillogó szeme,
s, hogy csikorgott fogam alatt,
a tehetetlenség keserű dühe.
Az idő bólogató kereke bekattan,
s meg nem áll csak gondolatnyit,
Tik meg Tak űzi szakadatlan,
a mutatókat, forgató kallantyúit.
S bár nincs még oly mérték kívüle,
mi egyforma lenne ennyire,
a nap a perc s az óra.
Mégis ha Őt várod, úgy tűnik,
hogy csigalassúsággal kattan,
s a Vele megélt csodák alatt,
féktelen őrültként rohan.
S ha eltűnődsz életed folyásán,
idézve elmúltat, – derengő jövőt,
mily soknak látszik, mit megéltél,
s mily kevésnek mi hátravan.
4 hozzászólás
Kedves skorpio!
Az idő kereke nem áll meg. Jó, hogy mi megtehetjük olykor, és elmélkedhetünk. S, hogy mennyi van hátra? Kérdés, és titok övezi.
Szeretettel:Selanne
Köszönöm a figyelmet, és a gondolatokat is.
Kedves Péter!
Nekem versedről a homokóra pergése jutott eszembe. Bizony, néha az a három perc milyen lassan múlik, máskor pedig olyan gyorsnak tűnik, mintha csak egy pillanat múlt volna el. Érdekes, szép gondolatokat foglaltál versedbe.
Szeretettel üdvözöllek: Kata
Kedves Skorpio!
Pont olyan a vers címe és a tartalma is mint ahogy vártam (gondoltam)
Jó kis elmélkedés. Gratulálok!
Ági