A nagy mű

Mielőtt a műhöz fogott
Csak magában viaskodott.
Alkotása legyen remek.
Sokat próbált és tervezett.
Bárhogy gyúrta az agyagot
Nem tetszett, amit alkotott.
Témája a kínszenvedés,
Akarta, legyen csodaszép.
Bárcsak vehetné embernek
Kínszenvedését modellnek.
Az ötletet tett követte.
Talált is aki keresztre
Köttette magát jó pénzért.
Másvilági büntetésért?
Nekilátott hát a mester.
S mihelyt szenvedett az ember
A művészt nem érdekelte
Modelljének szenvedése.
Sőt, valódi vonaglása
Ejtette őt hatalmába.
Minél halálosabb lett a kínja
Szobrászt hozta eksztázisba.
Önkívületben alkotott.
Se nem látott se nem hallott.
S amikor műve készen lett,
Szabadította ki az embert,
Aki már volt élő-halott
S rögtön betegágyat nyomott.
Simogatta, dédelgette.
Az mégis feljelentette.
Mert szenvedni még csak szokott,
Megbocsátani nem tudott.
A vád, könnyű testi sértés.
Néhány napra elítélték.
Le is ülte becsülettel.
De mi lett a feszülettel?
Hősünk szinte fakadt sírva,
Darabokban van a „minta”.
De egy művész nem adja fel,
S most már nem idegen élettel,
Saját magát köttette fel.
S pillanatfelvételekkel
Mintázta a szenvedését,
S annak megtestesítését.
De kimúlni nem engedték,
Ahogy elájult, leszedték.
És a fényképek alapján
Készült „Krisztus a keresztfán”
Megszenvedett szépen vele.
Fadrusz János volt a neve.