A nap

Láttam, hogyan kelt fel a nap
Kelet ősi bérce felett,
Melynek csúcsa, a hó hazája,
Ő mindig neki tiszteleg.

Lassan kúszik fel az égre,
Fényével életet ad ő,
A világ vele együtt kel fel,
Benne ébred a szunnyadó erő.

Erejétől szirmot bont a táj,
Belőle új élet fakad,
Mert új életet szül majd a halál,
A körforgás soha meg nem szakad.

Az égbolt közepén ő megpihen,
De csak egy pillanatra csupán,
Aztán ismét útra kel ő,
Végigmegy végtelen országán.

Láttam azt is, hogyan hal meg,
Nyugatnak hullámzó tengerén,
Aranyhídja szertefoszlik,
S az is lassan ködbe vész.

Ködbe vész, de nem tűnik el,
Másnap ő újjá születhet,
S kelet ősi bércén a hó,
Ismét neki tiszteleg.