A némaság hangját hallom.
Remegő karja átkarol.
Emlékeden is áthatol
némaságom,bánatom.
Nem létező szívében szánalom
emitt elér a látszatom,
de azért még szárnyalok
át az erős fájdalmon,
túl a messzi tájakon.
Egy percig hallod a csendet,
mit a némaság vezet,
ijedtedben fogod a fejed,
várod a megváltó percet.
Behunyod szemed,
megérint a lelkem?
Szállok még feljebb
aztán zuhanni kezdek,
mindezt a némaság tette,
de te ne félts engem.
Örökre el nem veszem.
Hallom a némaság hangját,
hirtelen áttöröm erős falát,
ellököm emléked zaját,
elengedem bánatom dalát,
a lelkem keserű szavát,
mit nem érhet magány,
mert várnak ma rám.
Hallom szívetek szavát!
2 hozzászólás
Kedves Kamilla!
Szép búcsúverset írtál, szomorúságát feloldja az erős akarat, hogy túltedd magad a csalódáson… Remélem, sikerült azóta:)
Üdv: Borostyán
Kedves Borotyán,
igen sikerült bár fáj még ha ezembe jut, ebből legalább érzem hogy rendelkezem emberi érzésekkel. Ez a fájdalom inkánbb nyítva hagyott ajtó mint átlépett küszöb,de a múlté. Remélem. Végülis a tündérek képesek aj ót látni, Nekem is é mindenkinek ezt kéne tennie, ha baj történik gondolj a ok szépre, figyeld mikor a bánat mardos a Np bevilágít az ablkodon és megcsillan a fény. Üyge milyen gyönyörű a Földünk?