Az enyém, tiéd, övé összekuszálódott,
s kinyíltak virágai a szomorú nincsnek.
Kitárta ablakát a rút Való-világ,
mérgezett vére szerte-szét szivárog,
megdőzsölt életmorzsák ülnek utolsó vacsorát,
mielőtt magukra húzzák végleg az élet porát.
Mormolnak ugyan még egy fátyolos imát,
de a kavargó idő-tér végtelen honát,
idehozza a kilátástalan cél,
mely nyugodt révbe soha nem ér.
Kiábrándult álmok nyúzzák éjüket,
tört reménnyel ökölbe szorított kezükben,
siratják a múltat, félik a jövőt,
a nyakukra zúdult rossz időt;
mert enyém, tiéd, övé összekuszálódott,
s kinyíltak virágai a szomorú nincsnek.
8 hozzászólás
Kedves Zuzmara!
Reménytelenség szól soraidból.
Gratulálok versedhez, Judit
Azt hiszem mostanság egy pár embernek valóban reménytelen lett az élete…
Szeretettel láttalak: Zuzmara
Nagyon szép, de szomorú a hangja!
Próbálj emelt fejjel járni,
vidám dolgokra gondolni
írás közben mosolyogni
talán az élet is vissza
fog köszönni!
Szeretettel: Béla
Kedves Béla!
Örülök, hogy olvastál!
Tudod, én már csak ilyen szomorkás lélek vagyok…
Szeretettel láttalak: Tünde
Szia Tünde!
Jó címe van a versednek. Jók a kezdő és a záró sorok.
Barátsággal: Ági
Szia Ági!
Örömmel láttalak ismét!
Szeretettel: Tünde
Kedves Tünde!
Sajnos a világnak az egyik oldala pont ilyen. Én is ezen az oldalon járok, de szeretnék átmenni a túloldalra.
Próbáld meg te is.
Tetszett a versed.
Üdv: harcsa
Kedves Harcsa!
Jó is lenne…
… de a magam fajta embereknek nem megy…
Örülök, hogy olvastál!
Szeretettel: Tünde