A Park

hajnal

Nyugovóra küldte a nap
a fáradt csillagokat
csak néhány vörös felhő matat
még az égen,
s a torony szívében
virradóra kong az óra .
Ébred a tetőkön az élet,
galambok röppennek
reggeli portyára,
kenyeres kocsikról
lehulló morzsára.

reggel

Figyel a park !
Éberen.
Nyújtózik bokra, ága, füve, virága.
Lombkarjával kinyúlva
a végtelen
forgalmas útra,
markába gyűri a berregést,
fékcsikorgás sikkanását,
ideges rettegést.

délelőtt

A napfény mint színházi reflektor
arany foltokat vetít a fák alá
nyüzsög a hangyaboly
bábokat cipelnek máshová,
mert a hangyaleső melléjük költözött
és nincs béke a föld fölött.
Ha ez így megy tovább,
fogynak a dolgozók,
vesznek a katonák!

ebéd előtt

Gyermekhangot várva fülel
a fűben a labda:
reméli, éppen most jön el újra
a kislány, aki magához öleli
és repíti, dobálja,
ugráltatja fel a magasba,
hogy lehessen megint a
vidáman pattogó játékban
társa,
eszköze, barátja.

ebéd után

Összehúzza árnyait a hársfa,
hűvöset terít mind a két barátra,
akik a délutáni hőségben
sakkoznak a padon.
Nagy az izgalom,
ki tud ma mattot adni éppen
és a vígasz sört vajon
ki issza ki ?

délután

Bánatos kisfiú bandukol
táskája mélyén valahol
szégyenkezik a dolgozat
ilyen rosszat még nem írt soha
– nem , nem megyek haza –
suttogja könnyek között,
s leűl a kis dombra,
meghalni, a hangyaboly fölött.
– Kevés a levegő –
rezdül a királynő hangja
és dühödt hangyakatonák
rohannak harcba
cipőre, zoknira, nadrágra !
Csípi, szúrja, vágja
ellenségét a hangyahad.
Nadrágját csapkodva,
lábait kapkodva
rohan a gyermek.
– Anya, anyukám ments meg !-
kiáltja magában,
és már bent van a házban,
ahol reszketve várja,
tárt karokkal anyukája.

este

Ezüstszürke pázsiton
omlik bordó bársonyába
a vággyal teli alkony.
Most álmok útján járva
oson titkos találkára.
Hová tűnik? Senki ne lássa!
Minden este beleszeret
a csapodár éjszakába!
Táncoló százszorszépek
pislákoló mécsvilága
diszkréten kíséri a
puszpángbokor alatt vetett
illatos fű-nyoszolyára.