Peregnek a súlyos jégdarabok
Keresztülhasítva agyamon
Már csupán kósza önképzet vagyok
Hánykódva abszurdum-tutajon.
Tompán süllyed kék tintába a perc
E részeg, züllött papírhajó
Összehajtogatván a végtelent
Hol zeng az utolsó altató.
S nincs már perc, sem fulladozó idő
Széttörnek a paraméterek
Szétolvad gondolat, bűn, félelem
S mi marad a sötétben, csak Ő.
3 hozzászólás
Szia! Gyönyörűek a képek, és nekem a megközelítés is nagyon tetszik!
Gratula! Üdv, Jodie
Hát ezt el kell olvasnom mégegyszer.
Megvolt.
Szokatlan, de nem rossz értelemben.
Nekem a második versszak tetszik a legjobban.
megdöbbentő perc…ahogy olvastam peregtek a jégdarabok, s ott volt a végén a nagy Ő:) remek vers!:)