Gennyes űrt mar belém
a percek vasfoga,
nincs templom és szentség,
a lelkem tétova.
Ellopja az arcok,
emlékek homályát,
élő halott vagyok,
mert félek: rád talál.
Bújj el, még mélyebbre!
Sikítom, könnyezem,
szavadra éhezve
önmagam ölelem.
Csak marcangol, s hagyom,
de hinnem kell benned,
elszunnyad a hangom,
a testem elernyed.
Csend van. Véres idő
innen ki nem kapar,
s majdan a szemfedő
hűen bennem takar.
6 hozzászólás
Érdekes elmélkedés.
Több olvasás után is más kép jelent meg előttem!:)
Ez jó!:)
Gratula!
Barátsággal:Zsolti
Kedves Zsolti! Pedig azt hittem, elég egyszerű ez a vers… Örülök, hogy több olvasatra is más kép tárult eléd. 🙂 Köszönöm, hogy olvastál, örültem neked ismét. Szeretettel: Andika
Kedves Andika!
Versedet olvasva az jutott eszembe, mintha tőle még a halál sem választana el. Meg azt is éreztem, több mint egy lélektárs? Bár ez attól függ, kinek mit jelent, hogy lélektársa valakinek. Bocsi, ha elmélkedésbe kezdtem, de egy kis időre elgondolkodtam.
szeretettel-panka
Kedves Panka! Igen, szerintem tőle nem választhat el sem idő, sem tér… Több, mint barátság, magasabb szintű érzelem, mint a szerelem. Számomra megmagyarázhatatlan. Örülök, hogy olvastál. Szeretettel: Andika
Hűha… Félelmetes, hogy kötődsz hozzá Andika. Remek a versed, a 6-os szótagokat végig vitted. Keresztrímeid is szépek…Ölellek: Lyza
Drága Lyza! 🙂 Nagyon köszönöm, hogy olvastál. Jól látod, nagyon kötődöm hozzá. Ez már csak így marad… 🙂 Te tudod is, hogy ki ő. 🙂 Szeretettel: Andika