A percek végtelenjén

Elszállt a nyár messze, idegen
tájakon fut tovább, könnyű
szellők lágy neszein sejtelmek
szürke ködébe botolva. De
bennem itt maradt fénye annak,
s ragyogása mire sóváran úgy 
vágytam, mikor csendjein
remények daloltak nekem rózsák
illatán. S mily sokszor ingatag
a szív, ha remélnie kell közelgő
őszön sárguló lombok alatt,
harmatos mezők tekintetébe
nézve elringó alkonyon. Mikor
a fény megtörik a torpanó időn,
bársonyát lelve meg csendjének
titkain. Óh te szív! Ki hányszor,
de hányszor csodáltad meg
bennem a vörössé váló vajúdó
őszt, mikor lombok közt keservén
kicsiny madár dalolt, s dalán 
siratta búsan a tova tünt nyarat,
ki magára hagyta őt koldusan.
S a mezők virága mind sárgult
hervadásnak indult, csendjeinek
hallkuló fényén botor időkön,
lágyan álmokba ringva ködök
sejtelmein. S e ködökön át majd
titkon remények sóhaja száll,
mikor téli esteken fagyott vackán
álmát alussza az időtlenség 
hosszúra nyúlt éjjelek lomha 
lassúságán. Mert az ember szív
vágyai titkain mindíg is tavaszt
remél az ifjonti újulásnak felfénylő
idején, mikor csendek sóhaja száll
a percek végtelenjén akaratán
annak a törvénynek mi végtelen
az időn, de mégis évszakokra 
bontja miben él az ember, azokat
az örökkön vágyott vándorló,
sokszor bennünk remélő éveket.
Hiszen a benső mindíg is remélni
vágyik magáért a puszta létért,
mert az élet több a mulandóságnál
mit emlékek hordanak bennünk.
Mik sokszor fájnak ott bent a 
szívben, ha feledni nem tudja azt,
mi jóság volt, mi erény és maga
a szeretet, mi múlik e veszni kész
korban, e percnyi lét jövendőkről
álmodott oly nagyon is áhított
éveknek, édes hűs reményén.