A pók

Finom hálója fonalát könnyeden érintette meg az őszi szél,
a fonálon tündöklő vízcseppek szikráztak gyöngyökként.
Hálója közepén nagy, keresztes pók szemlélte vígan a világot,
jóllakottan áltatta magát, neki még egy változás sem ártott.

Egész nyáron bőségben dőzsölt, gazdag volt a légytermés,
szoros hálója, erős fonala alapozta meg pillekönnyű sikerét.
Nem viselte meg, ha nagyobb javításra szorult néha a háló,
erős és egészséges, gondolta, mit neki, ha nem lesz világjáró.

Maradt hát, csakhogy időközben elfogytak a legyek,
végigkaristolták a szikrázó villámok a derült eget.
Nem menekült. Éhezett, s nézte a leveleket, míg szitált a dér,
hósubáját kiterítve tombolt, jócskán beköszöntött a tél.

Nem mozdult, bizakodott, hogy a sok jó után csak még jobb jöhet,
de reményteli hite nem hozott napsütést, s elkábította a hideg.
Hálóján ült, s csak várt, a síri csendben megdermedt, majd megfagyott,
halála tanulság annak, ki a Változáshoz időben nem alkalmazkodott.